“…Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te

is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm,

hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két

asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: „Én igazán szeretem magukat, de ha még

egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!…” Mi az hogy „de ha még egyszer” – gondolkozott

Dömdödöm -, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a

két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. „Ejha!” – mondta Dömdödöm, és odaért a

templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. „Én szeretem

az embereket – ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával -, de azt nem tűrhetem…!” –

óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. „Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni

szó!” – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott,

ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány.

Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: „Én a világon a legjobban a pirított tökmagot

szeretem.” Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor

meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: „Én igazán szeretlek.” „Mi az

hogy igazán?! – háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán?

Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az

igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem.” S akkor elgondolkozott ezen a szeretni

szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból?

Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért

ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: „Dömdödöm.” Azóta se

hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.

És akinek azt mondta, hogy dömdödöm, megértette őt? – kérdeztem.

– Egészen bizonyos lehetsz benne – mondta Mikkamakka -, ámbár könnyen meglehet, hogy ezt a történetet

Aromo találta ki, és Dömdödöm tényleg nem tud mást mondani, csak azt, hogy dömdödöm.

– Már tudom is, hogy kinek mondta – csillant fel a szemem, de Mikkamakka nem válaszolt.

Előremutatott.

– Odanézz! Ott vannak.

Bizony ott voltak valahányan. Futottak elénk. „Isten hozott benneteket!” – kiabálták.

Ölelgettek engem is, mintha ezer éve köztük laktam volna. Egyszer csak a nagy lármában

hozzám fordult Mikkamakka.

– Akartál valamit mondani?

– Csak azt akarom… csak annyit akarok – dadogtam a hirtelen felzengő csendben -, hogy

dömdödöm.”

/Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő/

A teljes művet itt lehet olvasni.

A Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán számtalan csodás mű olvasható és tölthető le ingyen. Szeretettel ajánljuk!

[fblike]

Réka, 2014.02.19.